#katlantonikulturkonyha #fonoliteratura #pajtakult #elmenybeszamolo #kollegainktollabol

Négy prímás egy malomban, mégis elfértek egymás mellett

Két színész és két muzsikus a színpadon, tűkön ülve várom, ebből mi fog kisülni.

Miközben ezt a szöveget írom épp Veresegyházára tartok a Nyugatiból induló vonatomon, kedves kis éttermünkbe. Ülök, mint az előadáson a legelső sorban és megpróbálom érzésekben visszaeleveníteni.

Miközben suhannak el mellettem a villanyoszlopok és jegenye fák, villannak vissza jelenetek ahogyan Mókus bűvöli el a közönséget csodálatos hegedű játékával, ahogyan Vecsei H. Miklós sármos humorával nevetteti meg az embereket. 

Hámori Gabriella andalító, kedves hangja ami elrepít egy másik világba és végül Berecz István fafurulya játékos műsora, amiről a régmúlt jut eszembe.

Munkadalokkal kezdődött az este, ahol is fonókba kalandoztunk el, onnan pedig Nemes Nagy Ágnesen keresztül Csóri Sándoron át József Attilával kerestük az elhullott isten darabkákat, s Szabó Lőrinccel kergettük a napot, míg nem a zsebünkben találtunk rá szélfútta lelkünkkel.

Én mindig úgy gondoltam, hogy a költőiség maga a költészet a világunk mozgatórugója. Hogy az évszázadokon át fent maradt verseinket a világunk táplálja és ez adott motivációt megírásukra. 

Minden, ami körülvesz minket az költészet. Kedves mosolyával vagy kegyetlen őszinteségével, egyszerűségével és bájával, humorával és olykor bőrünkbe hasító éles fájdalmával. 

A 4-es 6-os villamoson ülő fiatal lány, aki tetőtől talpig feketében van miközben ír az egyik kezével valami számára fontos dolgot, egy számára fontos embernek, addig a másik kezével egy bontott sört és egy csokor gyönyörű színpompás tulipánt tart. 

A költészet az, mikor a szemedbe nézek és nem szólsz csak a tekintetünk játszik egymással.

Amikor a szembe szomszéd a kivilágított nappalijában az ölébe veszi szeretett kutyáját és vele együtt táncol. Bár nem hallom a zenét, hogy mire, de a képzeletemben már kedves dallamot társítok a jelenethez.

Ahogyan egy átrium kellős közepén állok, felnézek s a plafon üvegablakain keresztül tisztán látom a kék eget és a rajta átkúszó fellegeket, mintha egy René Magritte festményben lennék. Ez is példa arra, hogy a költőiség nem csak írásban, hanem a művészet minden egyes ágazatában feltűnik mint egy varázsfuvallat, ami mindenhova besimul és ezáltal létrehozz egy új magasztosabb megélést.

Azt hiszem ezt az életre kelt költőiséget vártam ezen az estén is és nem csalódtam. Ez a 4 ember úgy szőtte bele a valóságot a saját előadásukba, mint fonó nők aranyló varázsfonalaikat szőnyegekbe, amik aztán oda repítenek valóságból képzeletbe, ahova csak szeretnénk. H. Gabriella hangja és előadása pont olyan, mintha egy másik világban lennénk, egy olyanban amire már régóta vágytunk, pedig nem is tudtuk, hogy létezik.

V.H. Miklós kezdene bele következő versébe, de az étteremben váratlanul megszólaló tejhabosítót nem hagyhatta figyelmen kívül és csak megemlítette, hogy milyen felütést adott ez a sistergő hang verselése kezdetének. 

A Bartók Mókus Szimfónia közben becsuktam szememet és olyan érzetet keltet, mintha egy egész zenekar játszana előttem, s mikor már kinyílt látásom, egy zümmögő fafurulya is becsatlakozott a szimfonikus zenekarba B. István személyében, mozgások egymásutánisága zengett és kergette lelkemet az ősi érzések felé.

Belépve Allen Ginsberg költőiségébe, ami egy modernebb hangvételű világ, a ,,Hallgasd, ahogy csukott ajtónál morajlik a jövő” sor alatt, a malom melletti sínen pont elhaladt egy morajló vonat. Ez mi ha nem egy bizonyíték a költőiség valódiságára?

Ezek után Bartók Béla szívszaggató története következett, mikor elhagyta száját az a mondat: ,,Életemben először nincs zongorám.” s belegondolni is szörnyű, hogy ami levegőt adhat nekünk, az nincs többé vagy Csokonai Vitéz Mihály egyik sora így szólt: ,,Magam képe is tud játszani maskarát”, milyen érdekes ez a mondat a mai maszkos világunkra átvetítve.

Janus Pannonius sírását meg döntsük el, hogy igaz volt-e mikor egy bordélyházba becsalogatták barátai, pedig ő nem is akarta.

S kortárs terekre lépünk Balázs F. Attila ,,a saját hangunk elvesztése előtti pillanat”-ba vagy Varró Danival keressük a Boldogság receptúráját véres filmeket nézve.

Az előadás utolsó részében egy igazi közös kánonra invitált minket a játszadozó 4 gyermek, akik nyálgömbről és nyálkendőről énekeltek elsöprő átéléssel, ami végül szétpukkad. Mi pedig tovább folytattuk az estét irodalmi menünkkel, ami nem másból állt mint,  Párisban járt a tél: quiche vargányával, Libamell Hadik kávéház módra: rozmaringos libamell, újhagymás burgonyával, Faludy György Algirban: humusz, aszalt paradicsom, szarvaskolbász, Csokonai Vitéz Tokány + puliszka, Arany János kedvenc csirkepaprikása: csuszával, pirított pörccel, Tafelspitz fehérrépa krém, lengyeles karfiol a New York kávéházból, Törökparadicsom ahogy Kazinczy szerette, Csokoládé túl a Maszat hegyen és Almás lepény Móra Ferencné szakácskönyvéből.

 – Ambrus Dominika –